^{(Részlet Pelcz József: "Magyarországon az összekacsintósdi, az NDK-ban a feljelentősdi volt a divat" c. riportból. A teljes szöveg a http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=899&order=1 címen olvasható)}

Interjú Pelcz Józseffel; 1969-1971, Umformtechnik, Erfurt

– Hogy kezdődött a szakmai pálya?

...október 4-én vonatra szálltam, és kimentem az NDK-ba. Meg akartam szabadulni a kötöttségektől. Olvastam egy hirdetést, hogy kezdő magyar mérnökök az NDK-ba hároméves szerződéssel kimehetnek dolgozni, és éltem a lehetőséggel. Akkor már minimális nyelvismerettel rendelkeztem, ami bőven elegendőnek bizonyult. Később néhány kollégával összehasonlítva kiderült, hogy ez egész elfogadható alapismeret volt.

Tehát két diplomával a zsebemben a puha-pihe családi fészekből kirepültem. Kikerültem, és életemben először szabad ember lettem. Az erfurti munkásszálláson 200 magyar szakmunkással lakott 10-15 magyar mérnök. Kiderült, hogy az erfurti présgyár azért kérte a mérnököket, hogy kordában tartsák azokat az otthonról elszabadult 18-20 éves magyar sihedereket, akik életükben először jutottak pénzhez, italhoz és persze nőkhöz. A magyar szakembereket az ottani munkaerőhiány enyhítésére nagy létszámban fogadták, és valóban, talán 8-10 ezer magyar is volt így az NDK-ban a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején.

1961-ben emelték a berlini falat. A határ lezárása tényleg föltétlen szükséges volt, mert enélkül az NDK kiürült volna. Az értelmes munkaerő százezrével ment át nyugati területekre. És akkor lezárták a határt, mert rájöttek, hogy munkaerő nélkül nem képesek élni, fejlődni. A munkaerő-probléma megoldásában az egyik lépés például a magyarországi fiatal munkaerők kivitele volt. Hogy mit kapott ezért a magyar állam, azt azért tudom. Mert az a tízezer gyerek, aki kint volt, sok mindent látott, megtanulhatott egy nyelvet, megismerkedett egy olyan technikával-technológiával, amely a hatvanas években azért jobb volt, mint a magyar.

Később ez módosulhatott, bár nagyon érdekes volt ilyen szempontból is az NDK. Az erfurti présgyár elsősorban exportra gyártott. Magyarországon a Csepel Autógyárban, külföldön a Fiat-gyárban, Németországban a Volkswagen-gyárban is használtak erfurti préseket. Trükkösen Zicher-felirattal kerültek ki Nyugatra ezek a prések, tudniillik Nyugat-Németországban volt egy ilyen nevű gyár, és annak a márkajelzését tették rá. Togliattiban is alkalmazták, az oroszoknál a Zsiguli csak ilyen présekkel készült.

Az NDK-ba nyugati irodalmat bevinni tilos volt. Nyugati könyvek, nyugati újságok elképzelhetetlenek voltak. Ugyanakkor a gyárban a nyugati műszaki szakirodalom abban a pillanatban ott volt, amikor megjelent. A műszaki könyvek, a műszaki folyóiratok, a VDI-folyóiratok mind ott voltak a keletnémet présgyárban. Ehhez minden mérnök hozzájuthatott, és persze nyelvi problémájuk sem volt. Míg Magyarországon a következőképp nézett ki: először is a hatvanas években nem jutottunk hozzá nyugati műszaki irodalomhoz, vagy ha hozzájutottunk is, le kellett fordítani. A szakfordítás pedig igen komplikált és hosszú ideig tartó dolog.

– A hozzájutást mi nehezítette meg?

– Az NDK-ba szisztematikusan behozták a szakirodalmat. A vezetők engedélyezték, és bevásároltak. Nálunk nem engedélyezték, meg nem is volt az a kapcsolat. Hát ott egyszerű volt a helyzet: a testvére a szemben lévő oldalon volt gyárigazgató. A testvére, a nagyanyja stb., mindenki ott élt a túloldalon.

– Ez személyes kapcsolatokon múlt?

– Nem úgy értem; azt akarom mondani, hogy ezer és ezer szállal kötődött a két ország egymáshoz: például testvér vagy kolléga, a tanulóéveket együtt töltötték, mondjuk egy egyetemre jártak.

– De ezeket a szálakat próbálták elvágni, nem?

– Az egy másik dolog. El is vagdosták, de érdekes módon szakmai területeken ezek az ellenőrzött kapcsolatok megmaradtak. A baráti kapcsolatok kevésbé. A rokoni kapcsolatokat rettenetesen erőszakos módon szétvagdosták, nem egy alkalommal találkoztam olyan német kollégával, aki a saját anyjával nem mert levelezni. Mert figyelmeztették őket, hogy ha előrébb akarnak lépni, akkor ne levelezzenek rokonokkal. Ne tartsanak nyugati magánkapcsolatokat. Más volt a helyzet a hivatalos kapcsolatoknál, azt ugyanis ezerszer kontrollálták.

Erfurtban három évre szólt a szerződés. Hogy mit kaptam? Szabadságot, színvonalas munkásszállót kaptam, külön szobám volt fürdőszobával, független lettem, a nők nyugodtan bejöhettek, nem kérdezte senki, hogy „ki volt nálad megint?", meg „hogy gondolod, hogy idehozol egy nőt, aki nem is a feleséged?”. Anyagilag függetlenné váltam, azt vettem, amit akartam, úgy tettem el a pénzemet, ahogy akartam, megtanultam saját magam gazdálkodni a pénzzel. Erfurtban lehetett fogni a nyugatnémet televíziót, a nyugati csatornák által egészen más világszemlélettel ismerkedtem meg. És persze megtanultam németül. És rengeteget utaztam. Egy év alatt 25 ezer kilométert. Élveztem az életet. Mindent meg akartam nézni, ezért munkaidő után elvégeztem egy idegenvezető-tanfolyamot, és bejártam az országot.

– Hol ismerkedett?

– Hát elmentem bulizni. Kerestem az egyetemistákkal a kapcsolatot, a magyarországi bulis múltam azért visszaütött, és ott is megtaláltam azokat az egyetemi klubokat, ahol hasonszőrűek társaságában jól érezhettem magam. Az egyik egyetemi barátommal mentem ki, akit annak idején rábeszéltem, hogy jöjjön velem. Az volt a külön szerencsém, hogy ő már az első hetekben megismerkedett a későbbi feleségével, és így egyedül maradtam a szobában. Így még tőle is függetlenedtem. Egyébként nagyon jó barátom, a mai napig együtt dolgozunk.

– Volt különbség a magyar és a keletnémet lányok közt?

– Persze. Az NDK-ban sokkal nagyobb volt a fiatalok szabadsága, mint nálunk. Szabadosságig elmenő szabadsága, de ennek is megvan a története. Az NDK ifjúsági szövetsége az FDJ [Freie Deutsche Jugend], a Szabad Német Ifjúság című rettenetes banda volt. A magyar KISZ egy vidám cserkészcsapat volt hozzájuk képest, ez egy idomított, dresszírozott társaság volt, a „kék ingesek”. Nálunk a KISZ-ben soha nem volt egyenruha. Az eszük is egyenész volt. De ugye ez volt a célja a német pártnak, ami szintén nem feleltethető meg az MSZMP-nek. Én 1968-ban ugyan még nem voltam kint, de mesélték, hogy volt egy óriási országos dömping, amikor ezek a felheccelt kék ingesek felmentek a házak tetejére, és lefűrészelték a nyugatra néző antennákat. Megkapták az utasítást, és azonnal ugrottak. Fel a tetőkre.

Walter Ulbricht óriásportréja az NDK-ban

Tehát egyfelől dresszírozva voltak, a másik oldalról viszont kénytelen volt az NDK állam- és pártvezetés valamilyen módon a fiatalok kedvében járni, mert valamilyen módon ellensúlyozni kellett a nyugatnémet hatást. A televízió az egy rettenetes erő. Az NDK-ban a nyugatnémet televízió - hogy úgy mondjam - a fellazítás eklatáns példája volt. Valamilyen módon bizonyítani kellett, hogy mennyivel jobb nálunk élni, mint a túloldalon. A túloldalról az életet, a szabadságot kaptam a televízión keresztül. Szabadságot nem tudok adni, akkor adok szabadosságot. És megjelent „A gyerekek és fiatalok jogai” az iskolában, a szexuális életben. A nudista fürdők vilgáról ittháon mi nem is hallottunk.

– Mikor találkozott először a jelenséggel?

– Először? Egyik kollégám, Szabó Péter vett egy olcsó motort, és azzal mentünk föl nyáron Rostockba. Egy „magyar házban” akartunk aludni a fiúknál. Nem kellett a „csövezést” bejelenteni, de mondták, hogy balhé van, mert tegnap este a rendőrök vagy ötven magyar csövest találtak a szálláson, és ezért lezártak mindent. De itt a közelben van egy kemping - adtak is egy csíkos matracot meg egy sátrat -, és sátrazzunk ott. Hát éjjel 12-kor érkeztünk meg a kempinghez. Fölvertük a sátrat - régi katonai sátor volt két rombuszlappal, a matrac fele kilógott, de mindegy. Amikor fölébredtünk, akkor már élt a tábor. Jön a haverom, azt mondja, „te, Jóska, gyere ide, ilyet még nem fütyültél”. Kinézek sátorból, hát a tisztás közepén egy meztelen fenék már a reggeli tojásrántottáját kevergette a serpenyőben, és egy csomó meztelen ember körülötte. Hát csak néztünk 24 évesen, mi még ilyet nem láttunk. Ráadásul a sátorból kilógó csíkos matracunk - ez később derült ki - egy svéd tengerészmatrac volt, rá is volt írva, hogy Sweden. Ott volt a motor, csak azt látták, hogy külföldi rendszám, meg a svéd fölirat, hát persze, hogy odajöttek, és mondták, hogy menjünk ki, reggelizzünk velük. Ráadásul a haverom hupiszőke volt - és hát az NDK-ban egy nyugati turista aztán különleges tiszteletnek örvendett. De a magyarok is egyébként. Ez volt az első találkozás a meztelen nők hadával. A szabadságuk-szabadosságuk egészen más szinten állt, mint a miénk.

– És az NSZK-hoz viszonyítva?

– Ahhoz képest is. Egészen más volt, ott a polgári erkölcsi normák megmaradtak. Az NDK-ban: „pfuj, polgárság!", „éljen a proletariátus!” - ez teljesen evidens volt. A „lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség” jelszó volt. Az NDK-rendszer úgy állt össze, hogy egy nő bármikor el tudta tartani egy-két gyerekét a keresetéből, a szociális ellátásból. Óriási volt a szaporulat. Mondtam már, a háborúban eltűnt egy nemzedék, aztán később sokan kivándoroltak. Úgyhogy ennek megvolt a történelmi-szociológiai okrendszere, de mi azt láttuk csak, hogy ha elmentél szerdán egy szórakozóhelyre, lány nélkül hazamenni nem lehetett. És mivel elég sok időt töltöttem kint, átélhettem, hogy sok munkatársamnak voltak „maradványai” is. A gyermektartás egy vicc volt, mert húsz márkát kellett fizetni gyerekenként. Húsz márka nyolcvan forintot ért. Az akkori fizetésednek maximum öt százaléka, Magyarországon annak idején a fizetés húsz százalékát kellett gyermektartásra kifizetni. Az NDK-ban az állam a gyermeket nevelő nőket elkezdte támogatni. És nyomta, nyomta, egészen odáig, hogy a gyereket aztán el is vette tőle. Olyan bölcsőde-, óvoda- és iskolarendszert alakítottak ki, ami a szülőket mentesítette a gyermekgondozás terhei alól. Hetes bölcsődék is voltak: hétfőn beadta, szombaton elvitte. Vagy ha nem akarta, nem vitte el. Voltak a havi bölcsődék, ahol hónap elején leadta, hónap végén kivette. Sokan nem is találkoztak a gyerekükkel, mert dolgoztak, szerdán és szombaton meg bulizni mentek.

Jelmezes felvonulás az NDK-ban

A hét közepén mindenki bulizni járt. Meg hétvégén is. A gyerek a szabadság legnagyobb korlátját jelenti a nő karrierjében. És hogy miért visszatérő probléma a nők egyenjogúsága? Hát azért, mert a nőnek gyereke van. Ezt úgy lehet megoldani, hogy el kell venni tőle a gyereket.

Tabletta egyáltalán nem volt, amikor Magyarországon már védekeztek, az NDK-ban nem. Nem az volt a cél, hogy védekezzen, hanem az, hogy gyereket csináljon, és az senkit nem zavart, hogy utána eldobta. Az egész NDK-rendszer úgy épült fel, hogy janicsárokat kellett gyártani. Minél korábban elveszed a szüleitől, annál biztosabban lesz belőle janicsár.

Magyarországon az összekacsintósdi, az NDK-ban a feljelentősdi volt a divat. Ha valaki írt az édesanyjának Nyugatra egy levelet, és ez kiderült, akkor azt már behívatta a főnöke, hogy „kapcsolatot tart nyugatiakkal?”. „De hát az anyám.” „Az nem az anyja, az egy imperialista.” Ez a kettős nevelés, a hazugságra nevelés - a szocializmusnak az egyik alapelve volt. Az NDK-ban eljutottak odáig, hogy az egyik szobában volt a televízió a szülőknek, a másik szobában volt egy televízió a gyerekeknek. A szülők tévéjén nézték a nyugati tévét, a gyerekek tévéjén nézték a keletit. Egy óvónő barátnőm mesélte, hogy jöttek a „Stasitól” az állambiztonságiak, és a gyerekeknek le kellett rajzolni Sandmannt, a „homokemberkét", aki esténként zsákjából álomport szór a gyerekekre, amitől aztán elalszanak. Ez olyan, mint nálunk a tévémaci volt régen, vagy a Mazsola. Aki hegyes szakállal rajzolta, arról tudták, hogy a keleti televízióban nézte a Sandmannt, aki viszont körszakállal, az a nyugatnémet televízióban. Annak aztán behívták a szüleit, és elkapták, hogy mi a helyzet.

Teljesen természetes volt, hogy az iskolában el kellett mondani a gyerekeknek, hogy tegnap este mit láttak a tévében. Ahhoz viszont kötelező volt tévét nézni. Ott arra neveltek, hogy nézzetek televíziót. Mert ott megtanuljátok, hogy mit kell gondolni, hogyan lehet a való világot érteni. Az NDK televízió volt az igazi Való világ, már harminc évvel ezelőtt. Az egyszerű, a néha szabados és a Ne gondolkozz! típusú Való világ. És a gyereket odaültették a szülők a televízióhoz, hogy másnap tudjon az iskolában a keresztkérdésre felelni. Persze a gyerek azért átjárt a másik szobába, és ott is megnézte a műsorokat, csak meg kellett tanulni már korán hazudni tudni, korán skizofrénnek lenni, két fejjel gondolkozni, óvatosnak lenni, mert tudta nagyon jól, hogy ha egyszer rosszat mond, akkor cirkusz lesz, tudta nagyon jól, hogy amikor színes ceruzát kap a nyugati rokonoktól, azzal csak otthon rajzolhat, jobb, ha az iskolába nem viszi.

Egyszer be kellett vinni a gyerekeknek a kedvenc könyvüket az iskolába. A kislányomnak volt egy Mickey Mouse-os színes könyve. Pesten kapta a szomszédasszonytól, azt vitte be. Behívattak engem meg a feleségemet az iskolába, és elmondták, hogy lehet, hogy Magyarországon ez meg van engedve, de náluk nincs. És ez nyugati butítás, fellazítás és így tovább...

– Milyenek voltak az életkörülmények Magyarországgal összehasonlítva?

Általában azt lehet mondani, hogy mi Magyarországon irigylésre méltóan éltünk, én ugyanakkor az NDK-sokat irigyeltem. Nálunk lehetett kapni Levi's farmert, Beatles-lemezt, BAC sprayt, Amo szappant. Ott olcsóbb volt a hús, a sör, a cipő, az iskola, az úszás - minden olcsóbb volt. A fizetések meg magasabbak. Tehát érdekes kérdés: mi az életszínvonal? Ha azt mondjuk, hogy az ember mindenhez hozzájusson, szabadon válasszon, akkor mi voltunk a magasabb életszínvonalon. Ha azt, hogy mindent meg tudjon venni, akkor ők. Elmenni egy szállodába teljesen normális dolog volt náluk. Ha valaki Magyarországon szállodába akart menni, akkor előtte egypár hónapig gyűjteni kellett a pénzt. Nekik volt pénzük, de nem tudtak vele mit csinálni. A lakást ingyen kapták, autót nem lehetett venni, külföldre nem lehetett utazni, hiába élt nagyon jól és járt mindennap vendéglőbe. Illetve lehetett Trabantot és Wartburgot venni - 15 éves sorban állási idő után. A trükkösebbje már a kisgyerek nevére bejelentette a vásárlási igényt, majd öt év múlva a mamáéra, még öt év múlva a nagypapáéra. Így aztán ötévente új kocsiban feszíthetett...

Magyarországon háromszor meggondoltuk, hogy vendéglőben ebédeljünk, vagy sem. Ott ez teljesen természetes dolog volt.

– Volt elég vendéglő?

– Elég vendéglő volt, de előttük mégis hatalmas sorok álltak. A vendéglőben az asztalok üresek voltak, s mindegyikre rá volt rakva, hogy „Reserviert” (foglalt). És akkor két asztalhoz odavezetett a beengedő pincér nyolc embert, aztán ha megették, akkor bejöhetett a következő nyolc. Nem voltak érdekeltek abban, hogy többet dolgozzanak. Állandó szlogenjük volt a „Keine Leute!” (nincs emberünk).

Pláne nem lehetett a vendéglőbe bejutni, amikor valami rendezvény volt, pl. „ifjúvá avatási ünnepséget” rendeztek. Nem is tudom, hogy nálunk volt-e ilyesmi. KISZ-taggá avatás? Szóval a bérmálásból csináltak egy kommunista szertartást. Az ifjúkor elején föl kellett esküdni Erich Honeckerre meg az NDK állam- és pártvezetésére. A munkahelyi vezető gratulált a szülőknek, hogy a gyerekük a szocialista társadalom építő tagjává vált, a család meghívta a rokonokat, és vendéglőbe mentek ünnepelni. A család és a politika ezer szállal keveredett.

A későbbi NDK-s korszakomban, amikor munkahelyi vezetőként „nagy ember” lettem, kaptam egy levelet az akármilyen iskolából, amelyben gratuláltak nekem, hogy milyen jó munkatársaim vannak, akiknek a gyerekei jól tanulnak az iskolában. És kértek, hogy én próbáljam a közösség előtt ezt a gratulációt továbbadni. Egy német cégnél ilyenkor összehívták a dolgozókat, és fölolvasták a dicsérő levelet - ez a hülyítés magasiskolája.

Nagyon szerettem Erfurtban élni, nagyon hangulatos kisváros, rengeteg műemlékkel, egyetemistával, bulihellyel, de gyakran jártunk hangversenyekre is, ahol mondjuk 600 pozanos lutheránus zsoltárokat fújt a dómban.

– Az egyházat hogy kezelték?

– Érdekes módon sokkal szuverénebb volt, mint a magyar egyház. Azt éreztem, keményebb felépítésű az ottani egyházi élet, ami a közösségi életben jelentkezett. Meséltem, hogy volt a Ferencvárosban is közösségi élet, de Erfurtban komolyabban vették. Kezdve az egyházi adótól - melyet Pesten nem kellett fizetni. Ott szigorúan behajtották, de akik fizettek, azok meg is követelték, hogy cserébe élet legyen. Rengeteg programot szerveztek a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Igazából ellenzékiségnek számított, és az egyetlen szervezkedési lehetőség, az egyetlen független szervezet volt. A függetlensége azért egy-egy békepappal, egy-egy beépített téglával korlátozott volt, de ezzel együtt például az egyházi kiadók működtek. Nagyon színvonalas művészeti könyveket lehetett egyházi könyvesboltokban vásárolni. Érdekes volt, és persze az ember előbb-utóbb összeakadt valakivel. Egyszer az erfurti egyetemi könyvtárban kerestem magyar tárgyú könyveket, amikor egy fiatalemberrel összeütköztem, aki szintén ezzel foglalkozott. Dietmar Hintnernek hívták. Doktori munkáját készítette „A bizánci kereszténység és a magyar államalapítás” címmel. Kiderült róla, hogy magyar nyelvű katolikus istentiszteleteket tart, egyik héten Drezdában, másik héten Erfurtban. Elkezdett szerveződni egy kisebb kör a kinti magyarokból, amelyhez érdekes módon - és ez nem csak a fiúk-lányok kapcsolata miatt volt így - egyre több német is kapcsolódott. Nem egy olyan német ismerősöm volt, aki szeretett volna magyarrá válni. Aki azt kérdezte, hogy hogyan lehet magyar állampolgárságot szerezni, ami mindenféleképpen jelzésértékű.

– Mit gondoltak a magyarokról?

– Azt gondolták, hogy Magyarország egy szabad ország - hát igen, ők voltak azok, akik nyáron Magyarországra jártak, és jól érezték magukat, szabadok voltak, azzal beszéltek, akivel akartak, találkoztak a nyugatnémet rokonokkal. Magyarországon Csekonics bárók lehettek, illetve hát az NDK-ban összegyűlt pénzüket nálunk könnyen el tudták szórni. Legalábbis a nyolcvanas évek második feléig, mikor is az NDK hatóságok a pénzváltás korlátozásával igyekeztek megszorítani a magyarországi turizmust. És tényleg ez volt a „kolbászból van a kerítés” mottójú Magyarország... Gyurkó László írt egy könyvet Kádárról [Arcképvázlat történelmi háttérrel]. A nyolcvanas években sikerkönyv lett az NDK-ban. Ez aztán odáig ment, hogy 1985-86-ban minket, magyarokat már meg sem hívtak egy hivatalos NDK-s állami vagy pártrendezvényre, mert azt mondták, hogy a magyarok renegátok és gorbacsovisták stb.

Az NDK lakosságának 20-25 százaléka SED [Sozialistische Einheitspartei Deutschlands] párttag volt, ők mind fölesküdtek Honeckerre. Az igazi karrier azonban nem a párttal, hanem a munkásőrséggel kezdődött. Aki pozíciót akart, annak időszakonként a „Kampfgruppe” idétlen egyenruhájában, géppisztollyal is kellett villognia a munkahelyén.

Nagyon szigorú volt a pártfegyelem: van egy emlékem még 1965-66-ból, amikor hátizsákos turistaként voltunk az öcsémmel kinn az NDK-ban, az első komoly külföldi utunkon. Apám egyik kollégájánál, Karl-Marx-Stadtban, a mai Chemnitzben szálltunk meg két napra. Este azt mondta az ismerős: „Maradjatok csak nyugodtan otthon, mi elmegyünk a feleségemmel az operába.” Néztük a tévét, egyszer csak halljuk, hogy jönnek vissza, kérdem, mi történt, mondja, hogy itthon hagyta a pártjelvényét. És akkor elővette a kis tojás alakú jelvényét, kitűzte, és úgy ment az operába. Akkor esett le nekem a tantusz először, hogy itt valami nem stimmel. Hogy egy magánember nem tud elmenni az operába a pártjelvénye nélkül. Nyilván azért, mert ne adj isten, kollégákkal találkozik, akik aztán másnap már bejelentik, hogy szégyelli a pártjelvényét. Ezt állandóan hordták.

– A hatvanas években a pártéletben a magyaroknak mennyire kellett részt venni?

Meséltem, hogy Erfurtban kiderült: a mérnökökre igazából nem azért volt szükség, hogy segédszerkesztőként, tervezőként működjenek, hanem azért, hogy azt a 2-300 magyar munkást kordában tartsák, megszervezzék, legyen KISZ-élet, szakszervezeti, pártélet stb. Voltunk kint talán vagy 15-en mérnökök. Közülünk két év alatt kb. tízen párttagok lettek. Ugyanis a követség rettenetesen erős nyomás alá vette a kint lévőket, ez azt jelentette, hogy például a külkereskedelmi főiskola kihelyezett tagozatára csak akkor mehetsz, ha belépsz a pártba stb. Maradtunk vagy öten, akik nem léptünk be.

– Nehéz volt?

– Nehéz. Jó, én KISZ-es voltam. Ott is KISZ-kultúrfelelős. Szerveztem a városnézéseket, a koncertekre a belépőket. Hát mit csináljak, ha a koncert a dómban van, akkor nem tudom megszervezni a pártszékházba! Ilyen gondok voltak; vagy jelentkeztem a külkereskedelmi főiskola kihelyezett tagozatára, és akkor jött a párttitkár, hogy neked a testvéred is egyetemre jár, apád is értelmiségi, akkor nem kell neked oda menni. Mondom, nem vagy komplett, mert te is mérnök vagy. Hát húsz év múlva, ha a gyereked továbbtanulni akar, akkor neki is azt fogják mondani, hogy nem mehetsz egyetemre, mert az apád is mérnök volt? Találkoztam az illetővel, ezelőtt két évvel szerveztünk harmincéves találkozót, hangosan szidta a volt rendszert. Mondom, hát ne szúrjál már ki velem, hát te voltál a párttitkár! Azt válaszolta, hülye voltam akkor. Most valami gyáros lett belőle - nyilván kihasználta a kilencvenes évek elején a lehetőséget. De érdekes módon hangosan vállalta, hogy ő már nem pártember. Vissza a történethez: a második év végén már sikerült a külkereskedelmi főiskolára bekerülnöm. Lipcsében volt a magyar külkereskedelmi főiskolának egy kihelyezett NDK-s tagozata, ahol magyarul oktattak. Nem sokáig tartott ez, talán pár évig.

– Ennek mi volt a veleje?

– Számomra az, hogy a német jogszabályok értelmében 30 nap szabadság járt vele. Elég nagy gyakorlatom volt a tanulásban, a vizsgafelkészülésekre nem volt 30 napra szükségem. Sőt, egyetlenegy napot sem vettem ki tanulás céljából, este otthon tanultam meg az anyagot, és a szabadidőben utaztam. Már említettem korábban, hogy idegenvezető lettem: a „testvéri országokból” az NDK-ba érkező fiatal csoportoknak szerveztem egy-két hetes túrákat a szabadságom terhére. Jól kerestem, nagyon sokat láttam - élveztem a dolgot. Meg hát akkor ismeri meg az ember az országát, hogy ha külföldieknek kell „eladni", hogy mindezt az NDK-ban csináltam, az csak hab volt a tortán.

– Az NDK-t kellett eladnia?

– Igen.

– És vették?

– Szép volt. Nagyon szép, kulturált ország, Lipcse, Erfurt, Drezda meg Weimar, Berlin - mind nagyon szépek voltak, de azért ez az élvezet sem volt elegendő ahhoz, hogy én tovább csináljam a könnyű életet. Sokat láttam, sokat tanultam az NDK-ban, és anyagiakban is megtaláltam a számításomat. Ennek ellenére bár hároméves volt a szerződésem - két év múlva felmondtam. A szakmai előmenetelemmel volt a probléma. És hogy az időt elhúzzam, az nem volt a célom.